Sváb konyha
Szigetszentmárton első, okleveles említése 1285-ből származik, s az alkalomból íródott, hogy itt fogadta a Csepel-szigeti nemesség IV. (Kun) László királyt. Százötven esztendővel később, a Lázár deák által Csepel-szigetről készített térképen mindössze Ráckeve és Szigetszentmárton lett berajzolva, vagyis a XVI. század első felére csak ez a két település vészelte át a török pusztítást.
Az ottomán hódoltság idején meggyérült Csepel-szigeti lakosságot Savoyai Jenő herceg pótolta az Ulm környékéről ide telepített svábokkal.
Mártonban közel 20 család telepedett meg 1730-ban, akik vízi úton, a Dunán érkeztek bárkákon. A település életét és jövőjét szignifikánsan meghatározta ez a folyamat, hisz az őstelepesek mai leszármazottai máig őrzik az eredeti sváb hagyományokat. A történelmi Magyarország területén lakó németeket leginkább csak sváboknak nevezzük. A „sváb” elnevezés azonban nem más, mint kényelmes gyűjtőfogalom, hiszen a hazánkba települő s német-ajkú közösségeket mind Sváb-föld szülötteivel, a svábokkal azonosítja.
Ha a hazai kulináris élet álláspontját tekintjük, szinte az összes mesterszakács és szakmabeli egybehangzóan kiáll azon vélemény mellett, hogy a betelepülő svábok által képviselt technológiák és felhasznált alapanyagok komoly hatással voltak a magyar gasztronómia kialakulására és fejlődésére.
A német és a magyar konyha összefonódása már István király idejében megkezdődött, amikor Gizella bajor hercegnőből magyar királyné lett, és a magyar paprika éppúgy hatott a sváb ételek ízvilágára, mint ahogy a sváb savanyú ételek, a káposzta, a burgonya, a levesek megjelenése a magyar konyhában. Fontos tehát, hogy a magyar gasztrokultúra egyik meghatározó elemeként aposztrofálhatjuk a sváb ételeket.
A betelepülő sváb parasztok a fehér búzakenyeret kedvelték a legjobban, de még a tehetősek is kevertek egy kis rozslisztet a kenyérliszthez. A szegény családok a kenyeret általában fele búza- és fele rozslisztből sütötték, vagy számos esetben a rozsliszt valamennyivel kevesebb volt.
Az ínséges időkben pedig kukorica-, árpa- vagy lencsekenyér is az asztalra kerülhetett. A szegény emberek a kenyeret üresen is elfogyasztották, megsózva, akár vöröshagymával megspékelve.
A sváb telepesek nem csak kényszerűségből fogyasztották a sós vagy a sós-paprikás kenyeret, hanem azért, mert kedvelték is. A főzelékeket és a mártásokat hagyományosan villára szúrt kenyérrel tunkolták.
A sváb konyhának rengeteg jellegzetessége van. Ezek közül talán a legkiemelkedőbb a sváb sonka, a sváb szalonna és az íncsiklandozóan finom sváb kolbász, tehát a sertéshús-feldolgozás és azon termékeinek sváb módon történő elkészítése. Ezek a termékek, ha nem is rendelkeznek igazi védjeggyel, de mindenképp márkát jelentenek. A falusi sváb/német konyhát a sokféle sült és kifőtt tészta, a gyakori krumplifogyasztás jellemzi, a paradicsom- és gyümölcsmártások, a tej és tejtermékek állandó helyet követelnek az étrendjükben.
A falusi disznóvágások során minden kezük ügyébe esőt, belet megtöltöttek és füstöltek, ezzel is tartósítva a húst. Ebből alakult ki például a disznósajtok elődje is, melyet szajmókának neveztek, s nemes egyszerűséggel a „szegény ember eledele” jelzőt akasztották rá.
A sváb konyha ma talán legnépszerűbb terméke a stifolder, mely egy nagyon ízletes kolbász. Eredetileg még paprika nélkül készítették, sőt – eredetileg hurkának tervezték, de legvégül mégis csak kolbász lett belőle. Az összetevők között megtalálhatjuk a főtt dagadót és a tokát is, illetve vágás-meleg kolbászhúst, de a titok legfőképpen a fűszerezésben rejlik.